A
kötet mottója saját sorait idézi:
„Írok,
mert vagyok
a végtelen…
csepp a
Tengerben.„
Az
előszóban Madár János pályatársának szavaiból idézek:
„Évek
óta figyelemmel kísérem verseit, prózai írásait. Sokszor eltűnődtem, hogyan is
hat nála a két műfaj egymásra. Aztán – erre a kötetre készülve – többször
elolvastam eddigi alkotásait, és egyértelművé vált előttem, hogy nála szerves
egységről van szó. Akár versben, akár prózában szólal meg, mindig szintézist
teremt, és mindig perlekedik. Önmagával és a világgal.
A
személyesség és kiszolgáltatottság sajátosan szólal meg versvonulatában, hiszen
a kötődések és elszakadások, a szerelmek és csalódások őszinte kibeszélésében
ott vannak a látomásokká növekvő számvetések. Szubjektív léttapasztalatai,
magányos töprengései önvizsgálatra szólítják fel, amelyek a megújulás átütő
erejével lendítik tovább mindig. A megtorpanásnak szinte jelét sem találjuk
verseiben, prózai munkáiban, – ami számomra egyértelműen azt jelenti, hogy
Dömök Eliz a dacos, a „csak azért is” prózai keménységével élő ember fajtájából
való. Alkotói kitartásában is jól érzékelhető ez a rendíthetetlenség, ez az
optimizmusba hajló keserűség. Ellentmondásaiban, feloldhatatlannak látszó
problémaérzékenységében mindig ott van az a megtartó hit, ami továbblendíti őt
emberként és költőként egyaránt.
József
Attila, Nagy László és Csoóri Sándor hangvétele is beszüremlik verseibe, ami még
inkább kijelöli azt az utat, amit a költőnek járni kell. Ha idevesszük Ady
Endre és Radnóti Miklós nevét is, akkor talán teljes a lista az elődökről, a
példaképekről.”